Deutsch | English
Tapolca Cserszegtomaj Hévíz Keszthely Badacsony Zánka Balatonfüred Siófok Balatonboglár Fonyód Balatonfenyves Balatonmáriafürdő Fenékpuszta
BadacsonyBadacsonyVissza a térképhez

A Badacsony a Tapolcai-medence legmagasabb tanúhegye, a Balaton két öble közé ékelődve magasodik.
A csaknem kerek hegy kerülete 11 km, észak-déli irányban kissé megnyúlt tetőrégiójának átmérője 1-1,5 km, legmagasabb pontjának tengerszint feletti magassága 437,4 m.

Oldalát 280 méteres magasságig - szőlőtermesztésre kiválóan alkalmas - különféle laza üledékek borítják, efelett szürke bazaltsziklák és kőfolyások bukkannak elő az erdő sűrűjéből. A hegyről a déli fekvő levő Fonyódra illetve Fonyód-Alsóbélatelepre látunk rá. Badacsony - a Balaton északi partján találjuk a Balaton-part legtermetesebb vulkánját, a koporsó alakú Badacsonyt.
A "koporsó-hegy" lankás oldalait megkövesedett lávaoszlopok, szőlőkertek, valamint régi pincesorok díszítik.
A földtani, zoológiai, botanikai, tájképi és kultúrtörténeti értékekben rendkívül gazdag badacsonyi vidéket tájvédelmi körzetté nyilvánították. A Badacsonyi Tájvédelmi Körzet nevezetességei az úgynevezett vulkanikus "tanúhegyek": a Csobánc, a Gulács, a Szent-György hegy, a Tóti-hegy és a Szigligeti-hegy.
A vidék már ősidők óta lakott, az időszámításunk előtti években rómaiak otthona volt. Ők telepítették az első szőlőtőkéket a hegy napsütötte lejtőire, melyek azóta is meghatározzák Badacsony tájképét, gazdálkodását, az itt élő népek életét. Láthatjuk hát, hogy a helyiek élete több ezer esztendeje összefonódik a szőlőtermesztéssel és borgazdálkodással.
A badacsonyi vidék hangulatához, ízvilágához, kultúrájához valóban elengedhetetlenül hozzátartoznak a finom borok. A dombhátakon sorakozó borospincék is arról árulkodnak, hogy a környéken nagy hagyománya van a borgazdálkodásnak. Aki már járt erre, nem is csodálkozik, hiszen a környék kiváló klímája, páradús levegője ideális a szőlőtermesztésre. Azt talán kevesebben tudják, hogy a badacsonyi borok jellegzetes, friss, zamatgazdag gyümölcsíze a hosszú és meleg ősznek, azaz a "vénasszonyok nyarának" is köszönhető.
A gazdák joggal lehetnek büszkék Kuruc körút boraikra, ugyanis a vulkánok völgyében termő szőlőből kiváló minőségű nedű lesz. A helyiek szerint a badacsonyi borokban a "kialudt vulkánok tüze ég tovább".
Igazán sokat dicsértük már a badacsonyi borokat! Lássuk tehát, milyen a kínálat? A hazánkban is csak Badacsonyra jellemző Kéknyelű igazi hungaricumnak számít. De olyan különleges ízvilágú szőlők teremnek még a borvidéken, mint a testes Szürkebarát, a finom zamatú Olaszrizling, a fajtajelleges Rajnai Rizling, az illatos Rizlingszilváni, a könnyű Ottonel Muskotály, a kiváló pezsgőalap Chardonnay, és a harmonikus ízösszetételű Sauvignon Blanc.
Ne csodálkozzunk hát, hogy ahol ennyire komolyan ápolják a borkultúrát, ott a szüreti fesztiváloknak, a borheteknek és borünnepeknek is nagy hagyománya van! Januárban a Vince-napi pincejárás, júliusban a badacsonyi borhetek, szeptemberben pedig a badacsonyi szüret várja a borozgatni, mulatozni vágyókat! Érdemes együtt ünnepelni a helybéliekkel, hiszen a nagy vigadalomban a borosgazdák zamatos mustjait, nevezetes borait is megkóstolhatjuk!

CserszegtomajCserszegtomajVissza a térképhez

Cserszegtomaj község Zala megyében, a Hévízi kistérségben.
A község területén római és avar kori leletek találhatók, amelyek arra utalnak, hogy ezekben az időkben lakott volt ez a terület, és a mai Keszthely területén lévő központ felügyelete alatt volt.

A település első említése – Tolmaj néven – 1357-ből való, amikor is Keszthellyel együtt írták össze. A 15. században épült meg kápolnája a település keleti részén. 1564-ben török megszállás alá került a település, majd az 1620-as évekre teljesen elnéptelenedett, azonban a község szőlőhegyeit továbbra is művelték a környező települések jobbágyai. A 17. században alakult ki Cserszeg település is, amely Keszthelyhez tartozó önálló – elsősorban szőlőműveléssel foglalkozó – település lehetett. 1674-ben mint prédiumot említik, ahol Pethő uraság szervitorai és libertinusai laknak, és szőlőt művelnek. 1682-ben az újra feléledt Tomaj település elfogadta hegytörvényét, és hegyközséggé vált. A tomaji gazdák többsége valószínűleg nem itt, hanem Keszthelyen lakott.

A 19. század elején kezdett dinamikus fejődésnek indulni a település, amikor is egyre nagyobb érdeklődés mutatkozott a környék szőlősei iránt. 1848-ban egyesült a két település, és létrejött Cserszegtomaj, amely 1857-es népszámláláson 1239 fő lakossággal rendelkezett, amely kiemelkedően magas létszámnak számított.

A 20. században – az 1990-es évekig – a település nem mutatott nagy fejlődést, lakossága fogyott, elsősorban a dinamikusan gyarapodó Keszthelyre és Hévízre vándoroltak el az itt lakók. 1926-ban két egy osztálytermes iskolája van (Cserszegen és Tomajon).

Az 1990-es évektől fogva Keszthely és Hévíz telítődése folytán egyre több turista keresi fel a települést, amely ismét dinamikusan fejlődő községe a térségnek. A letelepülők (köztük sok külföldi) száma is rohamosan növekszik. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint a balatoni települések közül Cserszegtomajon nő a legdinamikusabban az állandó lakosok száma. 2007-ben 27%-kal többen éltek a faluban, mint 2001-ben. Cserszegtomaj azonban még így is kistelepülésnek számít: 2008 elején a lakosok száma 2700 körül volt.[3]

HévízHévízVissza a térképhez

Hévíz város Délnyugat-Magyarországon, Zala megyében, a Hévízi kistérség központja. Itt található a világon egyedülálló természetes tőzegmedrű gyógytó.
A fürdőhely története már a történelem előtti korokba nyúlik vissza. A Hévízi-tó gyógyító hatása már – valószínűleg – a rómaiak által is ismert volt, erre utalnak a búvárok által az 1980-as évek elején a tóból gyűjtött pénzérmék és a tó környékén talált oltárkő. A népvándorláskori leletek is arra utalnak, hogy az erre megfordult germán és szláv népesség is használta a tavat. Hévíz írásos említése első alkalommal egy 1328-ból származó oklevélben történik, amikor a települést locus vulgarites Hewyz dictus-ként említik.

Az első tanulmány a tóról 1769-ben jelent meg, Szláby Ferenc munkája. A fürdő létrehozásában/kialakulásában fontos szerepet játszottak a Festeticsek, akiknek a birtokába a 18. század közepén került a forrás és környéke. A fürdőélet felvirágozása legfőképpen gróf Festetics (I.) Györgynek köszönhető. Aki céltudatosan építette ki a fürdőtelepet.

A mai település Hévizszentandrás és Egregy községek egyesítéséből jött létre 1946-ban.

1992. május 1-jén városi címet kapott.

A város fejlődését a turizmusra alapozza. A KSH adataiból kitűnik, hogy Budapest után Hévízen a második legtöbb az eltöltött vendégéjszakák száma. Népszerűségét természetesen elsősorban a területén található gyógyító hatásáról is ismert tónak köszönheti. A mára már több mint 200 éves fürdőhagyományokkal rendelkező gyógyhelyet évente több százezer turista keresi fel. A nemzetközi vendégforgalom további növekedése várható, hiszen egyre több turista érkezik a közeli sármelléki repülőtérre.

Hévíz a Magyar Fürdővárosok Országos Szövetségének tagja.

KeszthelyKeszthelyVissza a térképhez

Keszthely a Dunántúlon, Zala megyében, a Balaton nyugati szegletében fekvő, élénk turizmussal, fontos gazdasággal, ősi történelemmel és kultúrával rendelkező város, a Keszthelyi kistérség központja.
A város területén napjainkban is folyó ásatások újabb és újabb bizonyítékokkal szolgálnak arról. hogy az emberi élet első nyomai a város környékén az újkőkorból valók. Feltehető azonban, hogy már korábban is élhetett erre ember, de vízparti telepeinek maradványait jelenleg a Balaton borítja. A Kr. e. 6. évezredben az addigi gyűjtögető, halász-vadász életmódról áttértek az ott élők a termelő életformára, a földművelésre és az állattartásra. Így hogy hosszabb-rövidebb ideig lakott állandó települések jöttek errefelé létre. A város különböző területein kerültek elő régészeti leletek, ám három jól elkülöníthető települési góc volt több korszakban lakott, illetve szolgált temetkezési helyül. A város határának északi részén, a Dobogó-domb környékén, a város mai területén, illetve délre, Fenékpuszta környékén figyelhetők meg ezek a települések. E lelőhelyek egy, a balatoni átkelőhöz vezető, észak-dél irányú távolsági kereskedelmi út nyomvonalát jelölik ki. A kereskedelemnek több tárgyi bizonyítékát találták erre, mint az újkőkori lelőhelyekről ismert obszidiánpengék vagy a Fenékpusztán egy középső rézkori kultikus épületben talált, a Földközi-tenger vidékéről származó triton csigakürt. A földművelés és az állattartás azonban nem fedezte az itt élők teljes szükségletét, így a gyűjtögetés, a vadászat és a halászat továbbra is fontos szerepet játszhatott. Ennek bizonyítékaként csaknem 2 m mély tőzeg alól kerültek elő Fenékpusztán egy késő rézkori, nyílt vízi halászkunyhó tárgyai.

Az őskor különböző időszakaiban elsősorban délről betelepedő törzsek pontos nevét nem ismerjük, megkülönböztetésükre jellegzetes tárgyaikról, díszítésmódjukról, első lelőhelyükről, elterjedési területükről elnevezett kultúrákba sorolja őket a tudomány. Az újkőkori vonaldíszes kerámia kultúrájának második fázisát egy Zsidi út menti telepről keszthelyi csoportnak nevezik. A városközpontban folyó ásatások legalsó rétegbeli leletei is megerősítik ezt.

A középső rézkor anyagi műveltsége pedig a Keszthely környéki lelőhelyek alapján kapta a Balaton-Lasinja kultúra elnevezést. Az egyes időszámítás előtti időszakokban eltérő számban voltak jelen települések. A legsűrűbben a Kr. e. 12. századtól, a bronzkor végén az ún. urnamezős kultúra ideje alatt lakták a város környékét. A Kr. e. 7. században induló korai vaskorban a Zala-völgy alsó szakasza lakatlanná vált, ám a késő népvándorláskoráig a legfontosabb nyugat-balatoni átkelőként szolgáló fenékpusztai átkelőnek köszönhetően a város térsége lakott maradt. A Kr. e. 4. században érkeztek a területre a kelták, akik a Dunántúl északi felét a Balaton vonaláig hódították meg. Széles körben elterjesztették a vas használatát, amelyből már nemcsak fegyvereket és ékszereket, de használati eszközöket, szerszámokat is készítettek, nevükhöz fűződik a lábbal hajtott fazekaskorong meghonosítása. Élénk kereskedelmi kapcsolatot tartottak fenn Itáliával és a Balkánnal, görög mintára ezüstpénzt vertek.
A rómaiaktól a honfoglalásig [szerkesztés]
Keszthely belvárosa

Kr. e. 13. és 8. között Tiberius hadvezér meghódította a Dunántúlt, ahol a rómaiak megszervezték Pannonia provinciát. Az ezt átlósan átszelő fontos kereskedelmi és hadiút, amely a provincia székhelyét, Aquincumot kötötte össze Aquileiával, Fenékpusztán (Valcum) kelt át a Balatonon. Itt keresztezett egy másik fontos utat, amely Sopianae-t (Pécs) Augusta Treverorummal (Trier) kötötte össze. A fontos csomópont környékén több település is létrejött. A város déli részén létesült telep temetőjének leletei és sírfeliratai bizonyítják, hogy itt már nemcsak a kelta őslakosság, de római polgárjoggal rendelkezők – elsősorban kereskedők – is éltek. A fejlett római ipar, agrotechnika és kereskedelem gyors változást hozott a környék életébe, nagy mértékű fejlődés indult be a mezőgazdaságban. 160 után a Duna másik oldalán élő barbárok sorozatos betörései komoly pusztításokat végeztek, így a 3. századra valószínűleg már csak egy település maradt meg a területen (Fenékpusztán). Máshol kisebb-nagyobb, 1. században épült villagazdaságok állhattak. Egy részük teljes komforttal, a központi fűtés mellett külön fürdőépülettel is rendelkezett. A városközpontban folyó jelenlegi ásatások eredményei arra utalnak, hogy - a középkori eredetű plébániatemplom és a mellette található gimnázium alá is benyúló - építményromok (villa) két rómaikori időszakból származhatnak.

A 4. században a fenékpusztai erőd kiépültével (feltehetőleg Valcum) Keszthely környéke ismét sűrűn lakottá vált. A településen észak-déli irányban rengeteg ilyen korú temetői lelet került elő. Az erődben egy cohors (egy legio tizedrésze) állomásozhatott. Az erőd az Itáliába vezető fontos út védelme mellett raktárként is szolgálhat a dunai limes erődjeinek ellátására. 374-ben a betörő barbár népek komoly pusztítások nyomát hagyták az erődön. Ezt követően a környék népessége megritkult, de a terület nem vált lakatlanná. Az erődöt később helyreállították, így továbbra is védelmül szolgált az itt élőknek, még a római katonaság 5. századi kivonulása után is. 433-tól a terület hun fennhatóság alá került.

A hunok két évtizednyi ittlétéből két gazdag temetkezési lelőhely, egy lovas harcos és egy előkelő kislány sírját ismerni Keszthelyről. 455-ben Avitus császár rövid időre visszaállította a római uralmat, ám 456-ban a keleti gótok elfoglalták az egész Dél-Dunántúlt, így a fenékpusztai erődöt is, amelyet felgyújtottak, így a lakosság nagy része elpusztult. Majd a megmaradt környékbeliekkel rendbe hozatták az építményt, amely később egyik királyuk, Thiudimer (Nagy Theoderik apja) székhelyeként szolgált. A 6. század elején a környék a keleti gótok itáliai királyságának befolyása alatt állhatott, de Nagy Theoderik 526-os halála után a longobárdok uralma alá került. Az erődöt nem szállták meg, de az átkelőt ellenőrzésük alá vonták.
Keszthely belvárosa

Keszthelyt és környékét az avarok nem szállták meg, itt az őslakosság háborítatlanul élt tovább, élelmiszerrel és kézműipari termékekkel adózva. 568 után újabb keresztények érkeztek ide. A fenékpusztai erőd környéki mintegy 30 km átmérőjű területen addig ismeretlen, bizánci gyökerű viseleti tárgyakkal felékszerezve temették el a halottakat, a fenékpusztai bazilikát átépítették. 626 után polgárháború tört ki, amelyben a fenékpusztai vezetőréteg a későbbi vesztesek oldalán állt, ezért az avarok 630 táján elpusztították az erődöt, a maradék lakosságot pedig áttelepítették Keszthely mai belvárosának területére. A keresztény népesség katonai felügyelet alá került. A külvilágtól elzárt keresztény lakosság egyedi anyagi műveltséget (a „Keszthely-kultúrát”) hozott létre, ami csak tizenhét Keszthely környéki temetőből ismert. Ekkor válik Keszthely a környék központjává, miután a Balaton hévízi öble annyira eltőzegesedett, hogy utat lehetett átvezetni rajta. Így a fenékpusztai átkelő elveszítette jelentőségét, szerepét a lényegesen keskenyebb balatonhídvégi átkelő vette át.

Miután a 8. század végén a frankok felszámolták az avar birodalmat, a Keszthely környékén élő keresztények hamar átvehették a nyugati keresztény szokásokat, és halottaikat mindenféle sírmelléklet nélkül temették el. A fenékpusztai erődöt a 9. században újra rendbe hozták és az avarok leszármazottai, valamint a délszlávok költöztek ide. A környék új központja azonban a másik átkelőhely közelében, a zalavári Várszigeten épült ki 840 körül. Az itt létrehozott erődítményt Mosaburgnak (mocsárvárnak) nevezték, és a Nyitráról elűzött és a frankoknál menedéket nyert szláv főnök, Pribina építette fel. Később ez a vár lesz ispáni központ, és Zala megye névadója.
A honfoglalástól a török időkig [szerkesztés]
Keszthely belvárosa

A 10. század és a 12. század között Keszthely területének lakosságáról semmilyen információ nem áll rendelkezésre. 1247-ben említi először írásos forrás a helységet, a Szent Márton tiszteletére szentelt plébániatemplommal a mai kastély előtt. Az oklevél még egy egyházat említ, a Szent Lőrinc-templomot, amely a Várkertben feltárt körtemplommal – rotundával – azonosítható. Alapfalai a Fő téri plébániatemplomtól délre láthatóak. A két templommal rendelkező királyi birtok, Keszthely már a 13. század közepén jelentős helység lehetett. A század végén a Péc nembeli Marcali család szerezte meg, s ekkor már a település déli része is létezett. Károly Róbert visszaszerezte Keszthelyt, de fia, Nagy Lajos Lackfi Istvánnak ajándékozta azt. A 14. században komoly gazdasági fellendülés volt észlelhető Keszthelyen, a település a városiasodás útjára lépett. Birtokosa 1385 körül ferences rendi szerzeteseket telepített ide. Templomuk 1386-ban már állt, amely azonos a mai Fő téri plébániatemplommal. A 14. század végén készült, a szentélyben felfedezett és restaurált freskói a mai Magyarország legnagyobb felületű gótikus falfestményei.

1397-ben az ellenzékhez pártolt Lackfi Istvánt Luxemburgi Zsigmond király felkoncoltatta. A ferences templom szentélyében temették el, sírkövét a múlt század végén helyezték át a szentély déli falába. A 15. század során sűrűn változtak Keszthely birtokosai. 1403-ban Keszthelyt már oppidumnak (mezőváros) nevezték. Lakói továbbra is elsősorban földműveléssel, állattartással és halászattal foglalkoztak, az iparosok, kereskedők aránya legfeljebb 15-20% lehetett, ám a vezetőséget ők biztosították. 1390-ben a bécsi egyetemnek Keszthelyről származó diákja is volt. 1430 után Keszthely hosszú időre a Gersei Pethő család tulajdona lett. A család több kőházzal is rendelkezett a városban, fallal övezett kúriájuk a mai kastély helyén állt. Később épült egy másik épületük a Fő utca közepén.

A 15. század végén Keszthely lakóinak száma mintegy 1000 fő, így a környék legnépesebb települése volt. A gazdagodó város számára azonban korántsem volt békés időszak ez a század. 1359-től a környék várnagyai, földbirtokosai fokozatosan korlátozni kezdték a keszthelyieket jogaikban, vagy elvették vagyontárgyaikat. 1442-ben a lövöldi karthauziak priorja tört a városra, a házakat, templomokat kirabolta, a Pethők kúriáját pedig felgyújtotta. 1444-ben a Marcaliak támadták meg a várost és minden mozdíthatót elvittek, az összes kár mintegy kétezer aranyra rúgott. Mindeközben a keszthelyiek is többször erőszakkal elfoglalták a Páh-szigetet, illetve rátámadtak a szomszédos falvakra.
Vásártéri alközpont
Vásártéri lakónegyed

Az első portyázó török csapatok 1532-bn jelentek meg Keszthelyen, a Bécs ellen vezetett hadjárat során. 1548-ban kifosztották Keszthelyt, a Pethő-kúria ismét tűz áldozata lett. A család az elhagyott ferences kolostorba költözött, majd ifjabb Geresi Pethő János végvárrá alakította át annak környezetét. A részben a Pethő család, részben a király által fizetett várőrség létszáma gyakran változott. A várőrség 1605-ben Bocskai István mellé állt, a bécsi békét sem vették tudomásul, így a királyi seregnek 1608-ban ostrommal kellett bevennie a várat. A katonák megélhetési szükségleteik kielégítésére rendszeresen portyáztak, elsősorban a török által uralt falvakba. 1589-ben a koppányi aga dúlta fel a várost. Ezt követően, a 17. század közepén a belvárost palánkfallal és árokkal vették körbe, így kettéosztva Keszthelyt a falakon kívüli, illetve belüli részre. A falon belül élők mentesek voltak minden úrbéri fizetség alól, míg a kívül rekedtek (Kiskeszthely, Polgárváros lakói) földesúri jobbágyok maradtak. 1650-ben újra támadást indított a török a vár ellen, ám azt nem sikerült bevennie, így Keszthely mindvégig magyar kézen maradhatott.

Az 1686-ban megszűnt török uralom után a városban élők katonai szolgálatára többé nem volt szükség. Az a veszély fenyegette őket, hogy újra jobbágyi sorba jutnak, ezért csatlakoztak a Rákóczi-szabadságharchoz. 1705 és 1709 között kuruc kézen volt a város. A szatmári béke után lerombolták a vár véd műveit, a város kapuit és betöltötték a sáncokat.
Karmelita templom
A Rákóczi-szabadságharctól napjainkig [szerkesztés]

A 18. század elején Keszthely több földesúr tulajdonában volt. A legnagyobb birtokostól, Pethő Jánostól vásárolta meg az ő részeit Festetics Kristóf 1739-ben. Ezt követően a kisebb birtokosok részeit is megszerezve Keszthely kizárólagos tulajdonosává vált. Ő, és később fia, Pál arra törekedtek, hogy a városlakókat megfosszák a török korban megszerzett kiváltságaiktól. Még mezővárosi jogaikat, például a szabad bíró- és esküdtválasztást is korlátozták. 1772-re a városlakók birtokában mindössze lakóházaik maradtak, szabad földjeik kivétel nélkül a Festetics családra szálltak. Ám a Festeticsek megjelenése a városban pozitív változásokat is hozott. Keszthely egy hatalmas uradalom központja lett, számos munkaalkalommal növekvő számú iparosnak megélhetést biztosítva. 1772-ben már 215 iparost írtak össze a városban, akik 12 céhbe tömörültek. 1785-re a lakosainak száma megközelíti a 3500-at, amely az akkori Zalaegerszeg vagy Kaposvár lakosságánál is több volt, a Délnyugat-Dunántúlon Kanizsa után a második legnépesebb település. Festetics Kristóf 1759-ben kórházat, Pál 1772-ben gimnáziumot alapít. A kastély építése még 1745-ben kezdődött el, ám csak az 1880-as években nyerte el végleges formáját.
A Festetics-kastély

Keszthely, egyben a Festetics család legjelentősebb alakja Festetics György (1755-1819), aki 1791-től élt Keszthelyen. Sok energiával látott hozzá a korszerűtlen, adósságokkal terhelt birtok rendbetételéhez. Szakemberszükségletének kielégítésére 1797-ben megalapította Európa első mezőgazdasági főiskoláját, a Georgikont. A fenéki hajóépítő üzemben 1797-ben készült el a Balaton mindenkori legnagyobb vitorláshajója, a Phoenix gálya. 1799 és 1801 között könyvtári szárnyat épített a kastélyhoz, számos folyóirat, szépirodalmi mű megjelenését támogatta. 1817-től évente kétszer rendezte meg a Helikon ünnepségeket, melyen a Dunántúl legnevesebb költőit, íróit látta vendégül. Innen a Berzsenyi Dániel szájából elhangzó mondás, amely Keszthelyt „kis magyar Weimar”-nak nevezi. Festetics György fia, László 1839-ben építtette meg a fenéki hidat, megkönnyítve a közlekedést Keszthely és Somogy megye között. 1829-ben mintegy 7000 lakosa volt Keszthelynek beleértve az akkor a városhoz tartozó Cserszegtomajt, Gyenesdiást és Vonyarcvashegyet. A reformkorban indult be a balatoni fürdőélet is, megépítették az első fürdőházat, és 1846-ban indult útjára Keszthelyen a Balaton első gőzhajója, a Kisfaludy.

Az 1848-as forradalomban a Georgikon hallgatóiból és a felsőbb osztálybeli gimnazistákból alakult meg a 47. honvéd zászlóalj, majd 1848 szeptemberében az 56. zászlóalj Keszthely polgáraiból. A szabadságharc leverését követően Keszthely fejlődése lelassult. A jobbágyság felszabadítása nem különösen érintette a várost, mivel a lakosok tulajdonában alig 800 hold volt.
A Helikon-park

A város történetének legsúlyosabb csapása az volt, hogy az 1861-ben megnyitott Déli Vasút elkerülte a várost. A Déli Vasút Buda-Nagykanizsa közötti vonalán volt ugyan egy Keszthely nevű állomás, de az nem Keszthelyen, hanem attól mintegy tíz km-re fekvő Balatonszentgyörgyön feküdt. E 10 kilométeres távolság áthidalásáról a város évtizedeken át különféle vasútépítési terveket dédelgetett, még a lóvasúti összeköttetést is komolyan mérlegelték. A vasút létkérdés volt a város számára, mert ennek hiányában az ipar és kereskedelem nem volt képes fenntartani a versenyt más jobb infrastruktúrájú várossal. A vasútépítés 1888-ban kezdődött el, és alig néhány hónap múlva el is készült. Építését jelentősen támogatta a Festetics család is, nem véletlen, hogy a vasúttársaság két mozdonyát György és Tasziló névre keresztelték, s az immáron valóban Keszthelyen fekvő Keszthely vasútállomás épületében a családnak egy külön várótermet is létesítettek. 1903-ban pedig megépítették a Keszthely-Tapolca közötti vasútvonalat. A Balatonszentgyörgy-Keszthely-Tapolca közötti vonal tipikusan a helyi forgalmi igényeknek megfelelő vasútvonal volt. A balatoni idegenforgalomban nem volt szerepe, annál inkább használták a Keszthelyre tartó vásározók, a Tapolca környéki szőlősgazdák.

A 19. században az iparosítás elkerülte a várost, így 1785 és 1900 között a lakosság száma alig nőtt kétszeresére.

Az egyetlen fejlődési irány Keszthely iskolaváros jellegének erősítése és fürdővárossá fejlesztése jelentethetett. Ezt a város vezetői is felismerték, főleg a Morvaországból érkezett sörfőzőmesternek, Reischl Vencelnek köszönhetően, aki több évtizeden át szolgálta a várost városbíróként. 1862-ben épült meg az első nyaraló Keszthelyen és ekkor nyílt meg a szabadtéri színpad helyén az első keszthelyi kőszínház. A belváros romantikus és eklektikus stílusban újult meg. Miután a város birtokába került a Balaton-part, megépült a szigetfürdő, majd a ma is álló két patinás szálló, a Hullám és a Balaton. A Helikon-park keleti szélén kialakították az Erzsébet királyné útját, mellette pár év alatt kiépült a villasor. 1865-ben a Georgikon utódjaként megnyitotta kapuit az állami Mezőgazdasági Tanintézet. 1870-ben alapították az első óvodát a városban, 1871-ben megkezdték az irgalmas nővérek zárdájának és iskolájának építését. 1872-ben polgári fiúiskola és felsőbb leányiskola létesült, 1884-ben megkezdte működését az ipariskola, 1892-ben pedig a város megépíttette a gimnázium ma is használt épületét. 1879-ben szervezték meg a Csónakázó és Korcsolya Egyletet. A kulturális javak megőrzésére 1898-ban megalakult a Balatoni Múzeum Egyesület, Zala megye első múzeuma. A 20. század elejére Keszthely újra virágzó város, kedvelt nyaralóhely lett.
A Festetics-kastély kapuja

Az első világháborút követő kedvezőtlen gazdasági helyzetben a város fejlődése megtorpant. A két világháború között Keszthely a „nyugdíjasok városaként” szerzett hírnevet. 1925-ben öt szálloda, két kávéház, tíz vendéglő és 11 kocsma várta a településre utazókat. Ekkor épült meg a Balatoni Múzeum neobarokk palotája, a Posta új épülete és a Jobs-szanatórium.

A második világháború nem okozott komoly pusztítást a városban, bár ekkor történt a Balatoni Múzeum híres gyűjteményének elszállítás közbeni megsemmisülése Zalaegerszegen, ám a Festetics-kastély bútorzata és könyvtára épen maradt. 1950-ben a közigazgatási átszervezéssel Keszthely Veszprém megye része lett, ahol periferiális helyzetben maradt. Az 1954-ben városi rangra emelt Keszthelyen nem történt komolyabb fejlesztés az 1950-es, 1960-as években, így a város megőrizhette régi patináját. Az 1970-es években aztán új lakótelepekkel bővült a város, amelyekhez újabb iskolák épültek. A városban jelenleg öt középiskola működik, a Gazdasági Akadémiát 1970-ben emelték egyetemi rangra. Ebben az időszakban honosul meg itt a textilipar és az alkatrészgyártás is, amelyek azóta megszűntek. Megindult közben az idegenforgalom fejlesztése is, így 1971-ben átadták a 480 ágyas Helikon Szállót, 1985-ben pedig az 1959-ben épített Motel helyén a Phoenix Hotelt. Megújult a Hullám Szálló is. A város déli részén továbbá nagyobb vállalati üdülők épültek, amelyek ma többnyire panzióként üzemelnek. 1979-ben Keszthely és környéke Zala megyéhez csatlakozott.

1972-ben nyílt meg a Georgikon Majormúzeum. A Festetics-kastély az ország negyedik legnagyobb kastélyaként teljes felújítása után jelentős kiállításokkal és rangos zenei rendezvényekkel várja a látogatókat. A rendszerváltást követően a város komoly fejlődésnek indult. A kastély 500 éves pincerendszerében 2005 óta helyet kap a Balatoni Borok Háza, amely a hazai borászat egyik színfoltjaként, borkóstolóval egybekötött tárlatvezetéssel várja látogatóit.
A gótikus templom
Híres keszthelyiek [szerkesztés]

TapolcaTapolcaVissza a térképhez

Tapolca a Balaton-felvidék nyugati szélén, a Tapolcai-medence közepén helyezkedik el. A várost körülölelik a Tapolcai-medence bazalthegyei. Ahol az egykori Pannon-tenger vizéből lerakódott üledékekre szétfolyt a bazalt, megvédte azokat a szél és víz koptató munkájától. Így alakultak ki a térszín egykori magasságát „tanúsító”, kúp vagy koporsó alakú tanúhegyek.
A legrégibb település nyomaként az i. e. 5500–i. e. 4500 közötti Starcevo-Kőrös kultúrához tartozó újkőkori ház maradványait tárták fel 1987-ben a Templomudvarban. A régi téglagyár közelében egy késő vaskori temetőt a tártak fel.

A rómaiak által az 1–4. században épített 6 méter széles, kőből készült utak a város több pontján is megtalálhatóak. Az romanizált lakosság 453-ig hun fennhatóság alatt élt, majd a területet 586-ig a longobárdok uralták.

Először akkor említik írásban (1182–1184), amikor III. Béla király (Csump nevű) udvari papjának adományozott egy berket Tapolca és Keszi között. A Tapolcza név magyar eredetű, magas pontot jelent (vagy szláv eredetű melegvízű forrás). II. András király 1217 körül Turul ispánnak adományozta a területet, ekkor a neve: Turultapolcza lett. Az ekkor épült kúria és román stílusú templom nyomai megmaradtak. 1346-ban ismét királyi birtok, s az egyik oklevél szerint 1347-ben Nagy Lajos király a mai Városlődön lévő karthauzi kolostor szerzeteseinek adományozta, akik egyik birtokközpontjukká fejlesztették a mezővárost. A város az egyházmegye tizedszedési központja, vámhely és a zalai esperesség központja lett.

A karthauziak a 15. század közepén fallal és védművekkel vették körül udvarházukat. A török hadak az 1554. évi hadjáratukkal foglalták el a várost.

A 17. században, amikor a városka Padányi Biró Márton veszprémi püspök tulajdona lett, ismét kiépítették a védelmi rendszert. Ekkor a státusa: erősített püspöki-mezőváros, 7 ökrös, 21 gyalogjobbágy és 41 szabad hajdú élt itt. Szerepet játszott a Rákóczi-szabadságharcban is.

Az 1770-ben elvégzett összeíráskor 374 mezővárosi családban 1850 személy élt. A lakosság gyorsan gyarapodott, 1802-ben már 2472 személy élt a városban, jórészt katolikusok. Mezőváros rangját 1871-ben elvesztette, ennek ellenére gyorsan fejlődött.

1891-ben megépítették a Tapolca–Sümeg, 1903-ban a Tapolca–Keszthely és 1909-ben a Tapolca–Budapest vasútvonalat, ami nagy jelentőségű volt a város polgárosodásában. Számos közintézmény települt a városba, ami járási székhely lett. 1863-ban és 1908-ban tűzvész pusztított.

A fejlődést a környéken telepített szőlőültetvények is elősegítették. Tapolcán 1925-ben a 25 nagykereskedő közül 15 a bor kereskedelmével foglalkozott. Az ipari munkások száma is növekedett a fafeldolgozásban, a szeszfőzésben és a vasútnál. A második világháborúban a település hatalmas veszteségeket szenvedett: nyolcszáz zsidó lakosát deportálták.

1966. március 31-én a települést ismét várossá avatták, és még ebben az évben a bakonyi bauxitbányászat központja lett. Ekkor a város fejlődése új lendületet vett, kiépült az Y-házairól ismert Bauxitváros lakóterület, új üzemek épültek, (például bazaltgyapot-gyár), szélesedett a kereskedelem, kiépült az iskolahálózat, és közművelődési létesítményeket hoztak létre. A város a Balaton-felvidék jelentős ellátásszervező kisvárosává vált.
Nevezetességei [szerkesztés]
Barlangok [szerkesztés]
A Tavasbarlang

A szakemberek bizonyították, hogy Tapolca több feltárt barlangja közös rendszert alkot, ezzel Magyarország negyedik leghosszabb barlangrendszere.[3]

A Tavasbarlang teljes hossza 3280 méter, mélysége a bejárattól számítva 16 méter. A mészkő repedéseibe bejutó víz alakította ki. A barlangot 1903-ban fedezték fel kútásás közben, Tóth Pál pékmester telkén (Németh Ferenc és Biró Gyula kőműves-kútásó mesterek). 1912-ben elkészült a villanyvilágítás, és a barlangot megnyitották a látogatók előtt. A barlang a nyirádi bauxitbányászat vízszintsüllyesztése miatt sokáig vízmentes volt, és le is zárták. A bányászat befejezése után a karsztvíz szintje helyreállt, és egy 250 m-es szakaszát (amiből 180 m-t csónakkal kell megtenni) ismét megnyitották. A csónakos körtúrán a víz mélysége 0,4–3 m. Egy-egy csónakba hárman ülhetnek, a jármű 220 kg-ig terhelhető. A csónakázó rész áteresztőképessége 130 látogató óránként. A tavasbarlang nagyobbik része víz alatt van, nem látogatható.

A barlangba 73 lépcsőn juthatunk le. Odabent a hőmérséklet 20°C, a relatív páratartalom több mint 90%.

A Kórház-barlang teljes hossza 2850 méter, mélysége a bejárattól számítva 14 méter szárazon, víz alatt 36 méter. A barlangot a kórház területén a tüdőpavilon építésekor, 1925-ben fedezték fel. A barlangot klímájának különlegessége miatt gyógyászati célra használják, megalapozva Tapolca gyógy-idegenforgalmi szerepét. A barlang nem látogatható, feltárása és kutatása jelenleg is folyik.

2010. november 26-án két újabb barlangi tavat fedeztek fel Tapolcán a Berger Károly-barlangban, melyek átmérője 23 illetve 30 méter, így jelenleg ezek Magyarország legnagyobb vízfelülettel rendelkező barlangi tavai. A Tapolcai Plecotus Barlangkutató Csoport, amely 1986 óta kutatja a Tavasbarlangot, 2002-ben kezdte el az egykori sekély tengerben lerakódott mészkőben kialakult barlang feltárását. A két üregbe egy tizenkét méter mély kúton keresztül lehet leereszkedni.[4]

ZánkaZánkaVissza a térképhez

Zánka és környéke már az őskorban is lakott hely volt, amit a község határában talált újkőkori, késő rézkori és kora bronzkori leletek is bizonyítanak. Az ókorban a Balaton környéke Pannónia néven a rómaiak uralma alatt állt. A római birodalom idején Zánka is lakott hely volt, a református templomnál levő dombon e korból való leletek kerültek felszínre.

Zánka Árpád-kori település. Nevét 1164-ben említette először oklevél Miske ispán fia, István végrendeletében. A honfoglalás után a Kál nemzetség szállásbirtoka volt.

A 12. században már kőtemploma is volt, mely ma is áll. A templomot 1333–1335-ben a pápai tizedjegyzék említette először.

Zánkát először az Atyusz nemzetségbeliek, majd a 13. század végétől a Gyulafi-Rátoldi családbeliek birtokolták.

A 13–14. században a veszprémi káptalan birtoka volt.

A 15. században a Gyulafi és a Rozgonyi családok voltak birtokosai. 1474-ben Mátyás király a Gyulafi családot erősítette meg birtokában.

A török hódoltság alatt a környék is sokat szenvedett: 1548-ban a törökök Zánkát is felégették.

A falu az 1696-os adóösszeírásban már nem szerepelt, puszta lett.

1736-ban Diskay Ádám és Sebestyén Ádám német református telepesekkel telepítette újra Zánkát. A falu a 19. század elejére elmagyarosodott.

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a császári hadak kétszer is bevonultak ide, de csata a település közelében nem volt.

1909-ben épült meg a vasút, és az 1930-as évekre alakult ki a nyaralótelep, melynek házai közé lakóházak is épültek.

1910-ben 459 lakosa volt, melyből 457 magyar volt. Ebből 173 római katolikus, 161 református, 117 evangélikus volt.

A 20. század elején Zala vármegye Balatonfüredi járásához tartozott.
Nevezetességei [szerkesztés]

A község kiemelkedő műemléke a református templom. A templomot először a nevezetes 1333–1335 között készült pápai tizedjegyzék említi. Azt, hogy patricíniuma Szent István király, 1519-ben rögzíti oklevél. A török időkben elnéptelenedő falut később részben német telepesekkel népesítik be. Az újjáépülő faluban a református és az evangélikus hívek 1786-ban engedélyt kapnak a megújítás utáni közös templomhasználatra.

A templom építéstörténetét az 1984-1985-ös műemléki föltárás idején tárták föl. A sziklaszirten álló templom építését az építészek a 12. századra teszik. Zánka temploma a Balaton-felvidék egyik legrégebbi temploma. Ennek egyik legékesebb bizonyítéka a hajó keleti oldalán nyíló szentély, amely Dejte és Hidegség szentélyéhez hasonlóan négyzetes alaprajzú épülettestbe foglalt rotunda volt egykor. S ahogyan Hidegségen is, itt a zánkai templomban is a későbbi fölújítások idején tornyot építettek az erős falú rotundára.

Ez a szentélytípus keleti eredetű. Pontosz, Kis-Ázsia, Egyiptom ősi templomai, szíriai és kopt keresztény templomok, majd Bizánc művészete őrizte meg ezt a típust és nyugaton is elterjedt (például fuldai Szent Mihály templom). Mindez, és a templom patrocíniuma (Szent István király) szintén a korai építést valószínűsíti.

A templom egy másik ritka építészeti vonása a hajónyi szélességű nyugati torony. Ennek a párhuzamai német területről ismertek. Főleg a Brandenburgi Őrgrófságban volt elterjedt forma. Ennek építési idejét a templomot föltáró régész a 13. századra teszi.